Nagyon meglepődtem, amikor a producerem, Szűcs Balázs azzal az ötlettel állt elő, hogy az életemről könyv készüljön.
Éppen a szülővárosomban, Berhidán voltunk, ahol a város napját ünnepelte kicsi és nagy, én pedig egy díszoklevelet
vehettem át, olyat, amilyet csak Berhida jeles polgárai kapnak. A jeles és örömteli esemény kapcsán sok közös emléket
idéztünk fel Balázzsal, aki régóta ismer engem és a családtagjaimat.
Tudja, kik a barátaim, mik voltak életem eddigi negyven évének legörömtelibb pillanatai, de tanúja volt nehézségeimnek
és bajaimnak is. Azt mondta, hogy azok a dolgok, amelyek megtörténtek velem, érdekelnék azokat is, akik szeretnek engem és a zenémet.
Bár eleinte egy kicsit kétkedtem, végül azonban Balázs meggyőzött, én pedig kimondtam: „Legyen!”.
Hiszem, hogy egy életrajzi könyv csak akkor ér valamit, ha főhőse őszintén kitárulkozik, kendőzetlenül beszél magáról
és a számára fontos személyekről, eseményekről. Ezért egy kicsit meginogtam, mikor először ültem le beszélgetni Peremiczky Attilával,
e könyv szerkesztőjével. Szembesültem ugyanis számos, addig a múltba süllyedt, fájdalmas emlékemmel is, amelyek felidézése mély szomorúsággal
töltött el. Úgy éreztem, így már nem éri meg, nekem ilyen áron nem kell a könyv. Aztán teltek a napok és a hetek, újabb és újabb interjúk
készültek, a nyelvem pedig végre megoldódott és csak meséltem és meséltem... Nem hallgattam el semmit sem, amikor pedig végeztem a
nyomtatásra kész könyv elolvasásával, újraéltem minden emlékemet és bevallom, könnyezni kezdtem. Ráébredtem arra, hogy minden baj és fájdalom
dacára gyönyörű negyven évet tudhatok magam mögött és hiszem, hogy a következő negyven sem lesz különb!
